Prisztóka Dóra
10 éves

Golovics Linda
5 éves

Zsenge fűszálon katica fekszik.

Katicám, katicám, gyöngyöm gyere már!

Szállj kezembe, szállj kezembe,

csipeszről átteszlek hársfa levelére.

Ingó-bingó, egyél ingó.

Adok neked innivalót.

Szépen igyál, ingó-bingó.

Aludj, aludj, tente, aludj.

Domján Letícia
12 éves

Varga Zsombor
11 éves

Jančovič Linda
9 éves

Telefonok vesznek körül,
és sok elektromos kolonc.
Már létrejött az 5G is,
a Samsung meg sok más dolog.

Ne játssz rajtuk túl sokat!
Elveszik az agyadat.
Nem kell nekünk ennyi kütyü,
jobb volt nekünk őnélkülük.

A természetet csak szennyezzük,
nem védjük egy kicsit sem.
Sok állat már kihalóban,
s nem teszünk mi semmit sem.

Gyorsan állítsunk le itt mindent,
tekerjük vissza az időt!
S nézzük meg, hogy mi van most,
s mi volt 100 évvel ezelőtt!

Csernus Edit
12 éves

Meghallja egy ember azt a szót, hogy: tanya
Öreg viskót képzel, maga elé nyomban.
Felfigyel egy másik is erre a szóra,
Pottyantós wc jut az eszébe róla.

Ha a tanya helyett mondanánk: nagy család,
Rosszcsont kölyköket látna a sokaság
Kik mindjárt kirugják a háznak oldalát,
S elevenségükben egymás haját huzzák.

Nem egyszer kaptunk már hasonló kedveset,
Ha nem is hangosan, fog között sziszegve.
Ha nem is kimondva, nézéssel jelezve,
Ha nem is nézéssel, gondolatba rejtve.

Egyik fülemen be, a másikon meg ki,
Nem is szoktam erre kicsit sem figyelni.
Nagyon büszke vagyok az összes tesómra,
Janira, Petire, Illésre, Zsófira.

Szerintem nem vagyunk olyan sokan mint a
Csillagok az égen vagy hangyák a bolyban.
De néhány embernek az öt is rengeteg,
Én meg kérem Istent: Adjon még gyermeket!

No szüleimről is beszélek egy kicsit,
Apukám az eszes, anyukám meg szép mindig.
Apa mindig vicces, anyukám diplomás,
Nagyon szerelemesek ez a lényeg nem más.

Tereljük a témát most már a tanyákra,
Éljük az életünk egy szép, nagy tanyánban.
Hatalmas nagy kertünk, tele nárciszokkal,
Különbféle fákkal, bájos játszintokkal.

Udvarunk közepén egy sudár fenyő áll,
Kiterjeszti karját, s mosolyogva néz ránk.
Igazából nem is, csak mi látjuk ezt így
Mert ősidők óta van ez a fenyő itt.

Lehet, hogy száz éves, lehet, hogy idősebb,
Lehet hogy csak ötven, lehet az, hogy mégsem.
Na mindegy. A lényeg: hozzánk nőtt már régen.
Elsőnek én másztam, másodjára Péter.

Állatunk is van ám, nem is egy hanem több.
Tyúkunk van tizenöt, csibéből ötvenöt.
Birka is lesz nálunk, mindjárt, nemsokára
Meg talán sertés is, de nem bizonyára.

Állatokon kívül van még zöldség, gyümölcs,
Málna, eper,szilva, bodza,meggy meg szőlő.
A zöldségeket is mindjárt elsorolom:
Paradi, paprika, cukkini és spenót.

Úgy érzem, hogy itt van a versemnek vége,
De előtte szépen bocsánatot kérek.
Mondom mindenkinek mit régi mondás tart,
Akinek nem inge ne vegye magára.

Dénes Attila Norbert
17 éves

Természetnek lágy ölében,
Smaragd erdő hű szívében,
Írisz folyó közelében,
Nyúl az égbe öreg testem.

Száz éve itt gyökerezem,
Foly éltető keringésem,
S őrzöm, óvom e szép tájat,
Támogatva oly sok társat.

Étket, vizet mind megosztva,
Elesettnek segélyt nyújtva.
Adva kinek kevés jutott,
Ápolva ki sebzést kapott.

De nem csak “én” élek így itt,
Egész erdőnk ekképp virít,
Ekként, egyként, nagy egészként,
Felejtve “én”-t, ismerve “mi”-t.

Talaj alatt, lelkünk mélyén,
Téphetetlen, örök kötél.
Mindennek ez a gyökere,
Csak így zöldell erdő fénye…

Lombkoronám tájba réved,
(Vagy nem tudom, miként nézek,)
Mégis látok tömény gyönyört,
Életadó napunk köszönt.

Aranysugár csiklandoz meg,
Madárének örvendeztet.
Csupa idill, harmónia,
Mintha csak egy álom volna…

Ezt azonban eltiporja,
Ember s gépek vad látványa,
Napfény letűn, vihar váltja,
Gyásznap jő ma, mindünk tudja.

Ők nem értik szavainkat,
Azt gondolják inkább tárgyak.
De ez így is csupa talány,
Magukra sem gondolnak már?

Tonna számra ölnek erdőt,
Látva, mégsem nézve jövőt.
Mert bár tudják mennyit adunk,
Mégis bennünk ölik bolygónk.

Növény, állat örök hona,
Hull az örök pusztulásba.
Ismeretlen fajok velük,
S életmentő titkos nedűk.

S levegőnk mi volt friss idill
Forró méreg szmog felhőin.
A tiszta víz már-már csoda,
Egyre fogyó végső kortya.

Viszont árvíz… az nem ritka,
Sártenger szúr szép talajba,
S ha ültetnek is új fákat,
Évszázados erdőt vágnak.

De náluk most sincs csemete,
Csak láncfűrész s erőd terve.
Előbbi csak törzsem marja,
De utóbbi pokol kínja.

Végső kép: a törzs lezuhan…
Mégsem hullok porba mostan.
Tönkké lettem, erdőnk táplál,
Közös gyökér, örökké vár.

Itt leszek majd vándoroknak,
Pihenőként fáradtaknak,
Segélyt adva kiknek tudok,
Üzenetem visszhangozom.

Nem számolva hányan vannak,
Akik addig nem hallottak,
Tudom eljön az az ember,
Ki megérti mit súg lelkem.

S átadja majd mind másoknak,
Talajául új világnak,
Tele áldott zöld reménnyel,
Csodajövő dicsőjével:

“Felejtsd el az összes zászlót,
Bőrszínt, vallást, származásod.
Száműzzed mind tankok hadát.
És felejtsd el az «én» szavát.

Kezdj hinni a «mi» hangjában,
Az együttes dolgozásban,
S tankok, fegyver, erőd helyett,
Emlékezz mily mély gyökered.

Szólj társadnak: «le a fegyvert,
Ültessük el szebb jövőnket! »
S nyolcmilliárd, mint egy ember
Jövőt formált… örökzöldet.”

Andics Lujza
11 éves

Janusik Luca
16 éves

Minden nap Te vagy az első gondolatom.

Minden órában az érintésedet akarom.

Minden percben a csókodra éhezem.

Egy életen át te leszel a végzetem.

Meglátlak, szívem hevesebben dobog,

A szemem a látványodtól csak úgy ragyog.

A mosolyodtól teljesen megsemmisülök,

A pillantásodtól totálisan elgyengülök.

 
Minden dallamban téged látlak.

Örökké a szívembe zárlak.

Te vagy a félhomályban a boldogságom.

A szívfájdalmamra az orvosságom.

 
Messze vagy tőlem, mégis közel érezlek magamhoz,

Minden este Érted imádkozom a legfényesebb csillaghoz.

A szürke hétköznapokat Te fested színesre.

Álmomban elviszel egy távoli, szép szigetre.

 
Együtt evezünk a kis, kopott csónakban,

Csak el akarok veszni abban a pillanatban.

Megölelni Téged és fogni a két kezed,

Hinni, hogy soha többé el nem engeded.

 
Egyelőre ez csak álomszép képzelgés marad,

Mindennap a szívem a hiányodtól megszakad.

Szeretlek, de most még nem lehetsz az enyém.

De sohasem adom fel, mert van még esély.

Küzdelem

Engem a kételyek lassan felemésztettek,

A baljós félelmek teljesen félrevezettek.

Az álarc mögött érzéseim mindig megremegtek,

De tudtam, hogy eljön az a nap, mikor fellélegezhetek.

Érzem most a helyes irány felé tartok,

Súgják halkan a fejemben lévő hangok.

Minden nap sorra jönnek a gondok,

A sok harc után leszek majd csak bajnok.

 
Tovább lépek, ha mérgező a közeg,

Nem állhatok meg ott, ahol nagy a tömeg.

Megesik, hogy olykor félrebillen a mérleg,

De soha nem adom fel a küzdelmet végleg.

 
Végül megtaláltam önmagamat,

Nem érzek többé gyötrő fájdalmat.

Bárki sértő szavakkal megtámadhat,

De sose fogják ledőteni a körülöttem lévő várfalamat.

 
A múltam most már nem kísérthet,

Elűztem az életemből a sötétséget.

Helyébe léptettem a gyönyörű fényességet,

Szeretteimmel túléltem a kínzó nehézséget.

 
Hálás vagyok az egész életemért,

A múltamban elkövetett hibáimért.

Kitartóan küzdök az álmaimért,

Tudom, hogy határ a csillagos ég.

Gunda Julka
10 éves

Tenni kell, jön a vég
Jön a felmelegedés
Globális a neve
Te is tehetsz ellene.

Megmondom, hogy hogyan
Csak kövesd az utam!
Ki a menő? Megmondom én!
Köszi fák, hogy élhetek még!

Papírtányér, papírpohár
Sokkal jobb a műanyagnál.
Szedj szemetet gyorsan, gyorsan,
Attenborough örül nyomban.

Ne dobd ki a hulladékot,
Jó lesz, ha még hasznosítod!
Kapcsold le a villanyokat,
Ne folyasd a vizet sokat!

Gondold át, mi fontos neked,
Így nem termelsz felesleget!
Látod, tökre nem nehéz,
Csak csinálni kell és kész!