Lehoczky Tamara
15 éves

Süllyednek az emberek.
Mindenki fejét én tartom meg.
Az arcukat hullámok nyalják,
Csípi őket a só,
De nem húzza őket magával...
Míg.
Amíg.
Amíg teszek róla, hogy ne tegye.

Süllyednek az emberek.
Mindenki fejét én tartom a víz fölött.
Az én hangomon nem látni, ha recsegek,
Az övéken érzem, hogy süllyednek.
Olyanok ők nekem,
Mint sok-sok kincseshajó,
Mind tele könyvekkel.
Annyira értékesek,
Annyira szeretem,
De annyira nehéz az, ami bennük van.

Süllyednek az emberek.
Egy szigeten állok,
Állok a mélységben fekvés helyett.
Nézem őket,
De nincs, aki visszainteget.
Mindenki fejét én tartom a víz fölött.
Van, aki már lebukna,
Csak hagyjam már –

Hívja a mély, meg a szabadság...
Nem hagyom nekik.
Gyűlölnek érte, de én nem hagyom.
Süllyednek az emberek,
Hiába tépik ki,
Én fogom a kezüket,
Tartom a fejüket, és azért sem hagyom.
Kapkodják a levegőt,
Majd el is köpik mindjárt.
A fulladás még nem kell,
De az oxigén sem kell már.

Süllyednek az emberek.
Nem hagyták őket csakúgy úszni.
Nem hagyták őket,
És most ők sem hagyják magukat
Levegőhöz jutni.

Fogom a kezüket.
Tartom a fejüket.
Szinte már lebegek.
Nem hagyom, hogy elsüllyedjenek.