Fülöp Szilárd
11 éves

Az erdőben élő fa vagyok, 
törzsem és ágaim nagyok. 
Sok kis állat hűsöl alattam,
de a környéken már egyedül maradtam. 

Réges-régen sokan voltunk,
a szél ha fújt, mi csak daloltunk.
Ágainkon fészkelt a rigó,
és gyökerünket ellepte a hó.

Friss levegőt termeltünk nektek,
szüleitek rólunk gyümölcsöt szedtek.
Így éltünk mi, a sok fa együtt,
erdőt alkotva az állatokat védtük.

Míg nem egyszer nem is oly rég,
Rájöttünk, hogy az élet nem mindig szép.
Jött az ember egy hangos fűrésszel,
mi pedig reszketni kezdtünk, de tűréssel.

Tűrtük, hisz mit tudtunk volna tenni,
ahogy a törzsünkön a fűrészt el kezdte fenni.
Egyre kevesebben maradtunk, 
mígnem teljesen elfogytunk.

Most már csak egyedül állok,
nem erdőt, hanem pusztaságot látok.
Nincs már itt se róka, se madár,
A róka elszaladt, a madár tovaszállt.

Kevés vagyok már, hogy a levegőt termeljem,
és hogy a sok állatot elrejtsem.
Szomorú, hogy nincsenek társaim,
de az árnyékom megmaradt drága barátaim.

Míg erdő van, addig szép az élet,
szép lesz tőle a test és a lélek.
Mi együtt vagyunk egy teljes egész,
ember és az erdő egymásnak zenél.