Farkas Veronika
14 éves

Drága József Attila!
Mesterem, ki nem tudja,
Nem tudja, hogy ki vagyok,
S hogy mennyi nyomot hagyok.
A vonat visz, és versed
A lelkemben megrenget.
Itt, most az én időmben
Kapsz válasz verset tőlem.
Nincsenek eljövendők,
Nincsenek férfiak, nők,
Nincsenek senkik sem itt.
Az esőt lényekre hint
A fenti, aki tán él,
Nem úgy, mint a világ, s én.
Nincsenek olyanok sem,
Kiket szólítottál versben,
Már a lélek is elmúlt,
És jó helyre nincsen út.
Itt nincs semmi, csak játék.
A Föld színpadán fáj és
Életben tart a darab.
Egy dologra játszanak:
A test szobrának élés,
Hol ölés minden lépés.
Hatalmas nagy lábakon
Tiporjuk el a halom
Csodát, mit létrehoztak
A régiek, kik hordtak
Hazát, felelősséget
Vállukon. Nagyon éget
A belső tűz, a bánat....
Van, mi ennyire fájhat?
Az egész hazugság csak!
Nincs élet, mi nem árthat,
Mert semmi sincs. Semmi sem.
Az erő tombol itt lent.
Elvárják: te is játszál!
Lépj át a szíved álmán!
Fontosabb most a darab!
És örökké az marad .....
Ha feladod, ha kilépsz,
Akkor többé nem is élsz.
Eltipornak, megvernek,
Ütnek, s halálba vetnek,
S a közönség, a nézők
(Angyalok, ördögök, erők)
Szeme izgulva csillan,
Ahogy a tőr megvillan.
Talán ezt kéne tennem.
Meghalnom és elmennem.
Hanem mi lesz azokkal,
Kikhez szólna háladal?
Azzal, kiket szeretek,
S kik nem szeretnek engem?
Csak így itt hagyjam mindezt?
A helyet, hol éltem,
A játékot, hol öltem,
Hol velük álltam körben?
Velük, akik engemet
Szintén gyors elvetnének.
Teszerinted mit tegyek?
Haljak vagy tovább legyek?
Játszam még a lelketlent,
És vessem el szívemet?
Nem, nem lehet, nem dobom!
Megkarmolom, úgy fogom....
De még játszok egy kicsit.
Találok majd alibit,
Hogy élhessek is néha,
És beérjek a célba:
A mennybe, Isten mellé,
Elfelejtett Úr elé.
Nem létező szépségből
Vágyakozva üdvözöl:
Rajongód, Veronika,
Aki talán még él ma.