Pósa Lili Hanna
12 éves

Hallottam én kétszer,
kevesebb mint négyszer,
egy szép balladáról,
a szél nagyfiáról.

Egyszer éppen mentem,
de keveset ettem,
mikor aztán mondom,
megkordult a gyomrom.

Aztán pedig kérem,
megroggyant a térdem,
olyan éhes voltam,
majdnem ott pusztultam.

Mikor megláttam őt,
azt a szép, kedves nőt,
a jelleme erős,
ruhája meg redős.

Ott ült szép ruhában,
kék kis kabátkában,
a lépcsőjén ott ült,
kezében birka sült.

Gyomrom mordult egyet,
megfájdult a fejem,
kissé szomjas lettem,
de meg is éheztem.

Mikor aztán szépen,
megláttam kezében,
azt a birka sültet,
mellé oda ültem.

Én aztán kérleltem,
ne legyen kegyetlen,
adjon szépen nekem,
egy kevéske sültet.

Ő aztán elkezdte:
„Fáradjon csak beljebb,
üljön a szőnyegre,
hozom már a sültet!

Nem tudom jóuram,
erre mi szél hozta,
de azt bizony tudom,
hogy a sült nem finom.”

Bólintottam szépen:
csak tegye elébem,
én azt elfogyasztom,
csak legyen kosztom!

Miközben azt ettem,
mit elébem tettek,
a hölgy megkérdezte,
valaha éheztem?

„Uram, hallotta-e,
nem tudom, hogy merre,
hallott-e a balladáról,
a szürke lovas legendáról?”

Válaszom meg csengett,
így hangzott, hogy nem-nem!
Nem hallottam arról,
mert elvitte a ló?

Azért ez a neve,
kedves kishölgyecske?
Beesett a képe,
mondja már miért ez!

„Uram én elmondom,
kérem ne sikoltson,

én mindent elmondok,
amit én megtudok!”

Így mondta az asszony,
s nehogy elmulasszon,
egy jó kis pletykát,
vitte már a táskát.

Kiszaladt a kertbe,
de visszakeveredett,
és aztán elmonda,
mi is ez a monda.

„Egyszer volt egy kislány,
nyakában talizmán,
hajában meg lián,
de mégis nagyon vidám.

Egyszer elvetődött,
arrafelé jött-jött,
egy nagy vándorember,
a hátán meg fegyver.

Elment a leányhoz,
de úgy, mint egy árnyhoz,
aztán elrabolta,
és vissza se hozta.”

Elnézésem kértem,
én megint megkérdtem,
ki a szürke lovas,
és mért ilyen lovag?

„Hallgasson már végig,
és majd kideríti!
Elvitte a vándor,
át egy messzi tájon.

Volt egyszer a szélnek,
egy gyermeke kérem,
és ez a kisgyerek,
fel is cseperedett.

Az apjától kapott,
azért, mert felkapott,
kapott egyszer lovat,
mellé járt egy fogat.

Tudta a szél fia,
nagy lesz a galiba,
hogyha ezt megtudja,
délceg bátyja, Oda.

Mert Oda kegyetlen,

és sajnos fejetlen.
A csata hevében,
levágta ellensége.

Oda megszerezte,
levágott volt feje,
s most megint lett neki,
és azzal dicsekszik.

Oda pedig óhajt,
egy olyan kis sóhajt,
egy szélből lett lovat,
nem keveset óhajt.

És most az ő öccse,
akinek a löttye,
olyan csökött, mint ő,
azé lett minden kő.

Mert kié a sóhaj,
azé lesz minden baj,
és ezekkel együtt,
minden mi elterül.

Egész világ kincse,
mind-mind az övé lesz,
ezért hát a fivér,

fejébe szökött vér.

Tehát hol tartottam?
Odament hát Oda,
az öccse meg rohan,
és ő meg se torpan.

Felült a sóhajra,
jó messze elszaladt,
utána ment Oda,
várta már a csoda.

Oda le is szúrta,
bedobta a kútba,
mint Káin és Ábel,
úgy lökte be Elt.

Oda felpattant már,
és mint egy sasmadár,
úgy száguldott vissza,
messze, de nem haza.

Oda aztán jó lett,
mindenkit megmentett,
mégis tönkretette,
a korábbi tette.

Oda mentette meg,
ezt a kisgyermeket,
kit elrabolt vándor,
mint fekete kámfor.

Azért szürke lovas,
mert a szíve szuvas,
de még így is lovag,
ő a szürke lovag.

Sok jót cselekedett,
de ez a szörnyű tett,
mindenkit tönkre tett,
akit csak szeretett.”

Megköszöntem szépen,
mindent, ami étel,
a ballada jó volt,
és nem holmi hóbort.

Épségben érkeztem,
és úgy is mentem el,
hálával szívemben,
mesével lelkemben.