Milák Mona
17 éves

Börtöni lények állnak merev testtel mellettem, előttem, mögöttem, alattam, fölöttem.
Nem gondolhatom, hogy megváltozott minden, ugye nem?
De mégis a kincsem, mit rejtegettem naphosszat; máskor éltet, itt nem.
Érthetem-e valaha, mit tettem, hogy ezt érdemlem, amiért rabságban őrlődök itten, és sínylek? 

Kényszeredett okok folytán beletörődve károgok, olykor halkan szenvedek, nem tehetem, hogy ne tegyem, mert önmagamat meghazudtolni a legnagyobb bűn, mit elkövethetek. Bűnhődésem a tétlenség miatt keletkezett, gondolkozom életemen, de ez nem elég, sokkal több kell ennél még, mocsok, riadt emberek, sírnak,

álmuk, arcuk vérrel kenni be, és én félek, rettegek, hogy sorsom ezzé válik, amiből senki soha ki nem mászik, és nem végezhet ellene.

Monoton korokon magamat okolom. Pocsékba ment idő lebeg szemem előtt, utánakapok, el nem érem, de látom az érmem, mit megszerezhetek egyszer, ha küzdök érte. Legalábbis ezt mondják minden nap szépen, és nem érdekli őket, hogy én ezt nem kérem, kötelező, ezt hajtogatják véges-végett.

Fejemre rajzolt orcámon kitüremkedő dombok élnek, esznek, szagolnak, hallanak, néznek. Ezeket soha nem kellett kérnem, mégis itt vannak velem együtt, rajtam, bennem, és irányíthatom, úgy szabályozhatom őket, mint ahogy a világ engem. Egy bábuvá lettem -vagy mindig is az voltam- nem tudom már, az emlékeim nem olyan fényesek, mint régen.

Nem látom már a fényt, mit régen keresés nélkül is felfedeztem, angyali, ártatlan lelkemmel magamhoz idéztem, elpárolgott, akár egy pocsolya, csak ez nem a napsütés végett, hanem valami más, természetfeletti erő ragadta el, és tudom, hogy visszakapom egyszer, a jövőben, de csak homályosan látom, hogy mikor és mi késztet arra, hogy visszaszerezze személyem.

Szürkülő délután ugyanazt teszem, mit egész nap, s azután, hogy megszabadítottam magam a nyüzsgő terhektől, azt csinálhatnám, ami jár, de nem tudom többé már, hogy mi az a nyalánkság, ami örömöt okozhat ezen a szürke estén, ami fekete éjszakává válik nemsokára, én pedig egyedül ülök, magányban, kárban, semmit nem tudok tenni, mert sok volt ez mára, inkább elmegyek az ágyba.

Idővel gyűlik a könny, a bú, szívemen az a bizonyos rög, amely csak nő és nő, míg fel nem robban, én akkor zokogok, ordítok az óriási kínban, majd elernyedek, szétterülök, valójában szétfolyok, kis darabokká válok, mitől függetlenül érzek, s látok, de testem anyaga szilárd-folyékony-és gáz is, nem gondoltam azt, hogy máris ezzé válok, azt hittem van még időm, mialatt bármit csinálok, az feltölt. Mindenkinek ezt kívánom.

Megszoktam már. Ez lettem, ilyenné váltam, már nem tehetek semmit, hiszen csak ha fekszem a paplan alatt, este, mielőtt pilláimra álom szökken, akkor vagyok ez, reggelre rejtélyszerűen újra emberré leszek, nem tudhatom, hogy ki szedett rendbe, lehet, hogy más, de lehet, hogy magam raktam össze testem darabjait, monoton sorrendben.

A börtön én vagyok, már rájöttem. Magamban dolgozok naphosszat, keresem, kutatom testem, lelkem, ha dühös vagyok, valamit vétettem, ki kell javítanom tüstént, de nem értem miért lettem ez a gondterhelt, szorított ember, aki kapuit kinyitni képtelen, csak a szememben látszik, hogy kié az én testem, aki felfedezi, annak adom lelkem, megosztom vele, amit takar lényem.

Télen

Elveszek a csillogó tájban, csak nézem hosszasan, merengve.
Gondolkozom, hogy mi értelme a mának, holnapnak, mit élni kell.
Ha képes vagy érezni, és nem sivárság lakozik testedben, életed oly csodásan zavaros,
egy harctér, egy látvány, mely életre kélt.

Karácsonyi fények villognak sugározva a kopár, szürke utcát.
Nem csak látom, érzem is a pislákoló fényt, mely belém szállt.
Kesztyűm alatt jéghideg kézfejem átfagyott, érzéketlen- nem úgy, mint szívem-
s a színek játszanak kint is, bent is, rá nem jövök, mit jelentenek. 

Didergek, úgy sétálok, szelem az utcákat, nézek mindent.
Befogadja lelkem, mi elé tárul, minél többet észlel, annál éhesebb.
Bojtos, rojtos, kötött sapkám alatt hajam tincsei önálló életbe bocsátkoznak,
nem csak érzem, látom is. 

Budapest utcái rabul ejtenek, ilyenkor, a hidegben főleg.
Csak visznek a lábaim nem fogok fel semmit, mintha lebegnék.
Felülről látom az árusokat, ahogy minden számukra fontosat kipakolnak, ezáltal életüket is.  Portékájuk láttán úgy érzem, ismerem őket, pedig akkor látjuk
egymást először. Mégis ugyanazok vagyunk.

Hó már rég esett. A hideg kiborít, egyfolytában rángatózom,
a testem nem képes mozdulatlanná lenni egy percre sem.
Mégis akarom a havat. A szemembe kéne esnie, mire én vadul megráznám a fejem,
ami fölösleges lenne, hiszen addigra már bennem élne a hópehely.

A szememen hideg hártyát alkotva arra késztetne, hogy úgy lássam a világot,
ahogy ő sosem láthatná egymagában. Most ég az egész arcom, vörösre csíp a tél,
és én akármennyire megvetem a hideget, magával ragad az az érzelem,
ami szikrákat szórva közelít felém, megáll, kiereszti méretes karmait, és immár az övé vagyok. 

Már nem izgat, mire gondolnak mások, csak járom az utamat, teljes vagyok, valós,
és élek. Végre élek! Szaladok keresztül mindenen, csak azért, mert erre vágyok.
Nem kell megfelelnem, teszem, amit tennem kell, csak azért, hogy végre utolérjem a boldogságom. Kacagástól nyitva felejtett ajkaimon csurog keresztül könnyem.

Észre sem vettem, hogy megeredtem.
Szemem nem szűkült össze, homlokom se ráncolódott, csak egyszerűen megtörtént.
Megállok. Fújtatva küldöm megmaradt tüdőmbe a fagyos levegőt,
Mely beérve szervezetembe feloldódik majd. Elönt a melegség.

Körülnézek, majd meglepetésemben döbbenten lehuppanok a harmatos fűbe.
Otthon vagyok. Lakályos, szeretett házam előtt ülök, és csak nézem az ablakokat,
Melyekből a lámpák fényével együtt a boldogság is kiszűrődik. Keserű felszabadultság lep el.
Nem jártam semerre. Mindvégig itt voltam a biztonságban.

Hónapok

Januárban havas tájon nyugvó lélek sepregeti, mit szíve védett, de nem óvhatja többé.
A nyugalmat adó burok úgy foszlik köddé, mintha létezése csupán merő, merész ámokfutás lett volna, az élet agyamból kitolta, nem is ismernék rá, csupán tudom, hogy létezett, történetek keringnek, s én elhiszem mindet.

Februárban unalmat űznék, de naphosszat csak a kín gyötör, és azt szeretném, hogy felváltsa végre a gyönyör. Testemen már rögök keletkeztek a folytonos üléstől miközben várok, ezért inkább fel-alá járok, hátha enyhíthetem ezzel, azt, mire igazán vágyok, mert látom, ott egy árok, mely úgy vonz, akár testem a párom, mikor a karomat tárom.

Márciusban leestem, az élet vár, érzem, a szeretet szelének virágos illatát. Pislogva pislákolok, látom, hogy a létezés csodával határos,  betelhetetlen lényem, szívja magába a látványt, a világot, melybe belecsöppentem. Mosolyog mindenem, szívem, lelkem, szám és kedvem, minden szép, semmi baj el nem ér, beteljesülhetetlen a vég.

Áprilisban kinyitom gyermeteg szememet, rögtön a jóságot keresem, kutatva lebegek, nem látok szemetet, szeretem eme felemet, mely keveset mutatja magát, de végre megjelent, és marad is, érzem, hogy ragaszkodik testemhez, nem válik ki belőlem. Mered a semmibe, csupán érzi, hogy szükséges most a jelenléte, mert kell az időszakos túléléshez.

Májusban próbálkozom tartani kedvem a helyén, de olyan elvetemült, s nehéz, mert egyedül arra várok, hogy végre végezzek. Pihenést igénylek, napról napra egyre csak azt érzem, hogy végem, nem a saját életemet élem, valaki másét, nem egy puhányét (mint aki alapból vagyok), mert én mindenkinek csak adok, vissza is jó sokat kapok, de bármit teszek sosem elég, jön újabb és újabb kihívás, amit be kell fejeznem, míg be nem fut a vég.

Júniusban kezdetleges kezdet kezdődik, fel se fogom megannyi küzdelem után, hogy pihentethetem testem minden zugát. Felriadok, várom az újabb feladványt, de nem kapok már, magamra vagyok utalva, bármit tehetek, és ez rám szakadt. A kérdés csak az, hogy tudok-e élni eme kísértetiesen vonzó, ámde idegen eséllyel.

Júliusban kitárul szívem lakosztályainak sokasága, egyszerűen az öröm csak száll, repked körülöttem, s bennem, néha készteti valami, hogy távolodjon, de én visszarántom. Megragadom óvatosan angyali szárnyát, kapálózik, de csak rövid ideig, mert tudja, hogy itt van szükség rá, hajlamos elhagyni bár, de most türelemmel vár, aztán egyszer úgyis elszáll.

Augusztusban habzsolom égen a felhőt, réten a pázsitot, bármit, ami elém kerül, én csak falom, soha nem elég, több kell, mert ki kell használnom az összes percet, melyeket nekem szántak. Számolom a napokat, mert félek, rettegek, hogy mi következik a máz után, ha leolvad, és nincsen visszaút. A szabadság rabbá vált, börtönben sínylődve zokog a nyár után.

Szeptemberben negatív csalódás, melankolikus morfondírozás hűvösíti szerveim állapotát, de tudom, bírom még, idegeim kőkemény fából értek, bármit megtennének értem, ha gyengülnek, azt jelzik, és én gyöngén fekve felnézek az égre, a mennyben látom minden hősi, ősi vérem. Hiányoznak, pedig a sors nem kívánta számukra megismerésem.

Októberben mikor lesz elegem? Csak várom a percet, mikor fenekestül felfordul egész életem, ugyan nem félek már tőle, meg kell lennie, egyedül csak túl szeretnék lendülni rajta végre, hiszen elkerülhetetlen az a mérce, mely szortírozólag hat az emberiségre. Meg akarom tudni, hogy ez itt a vége, avagy tovább küzdenem érdemes-e a cél érdekében.

Novemberben nevetek, ki tudja miért teszem, de abbahagyni lehetetlen küldetés volna. Olyan vagyok, kinek mindig sok a dolga, mégsem vesz tudomást róla, mert ha megtenné, magában realizálná, hogy az idő, mit magáénak hitt, csupán egy ábránd, az a kivételes fajta, mely valójában egy délibáb, egy valóságnak mutatkozó álom, mit az ember soha el nem ér, pedig mindennél jobban azt szeretné.

Decemberben nagy a hajtás, gyümölcse érik, küzdeni érdemes, mert látszik a végeredmény, az a zamatos, fondorlatos isteni lény, testemhez simulva táncoltatja külsőm, belsőm. A tánctól hideg járja végig megannyi porcikámat, hangom is kiszakad, szólamaim eljutnak mindenfelé a Föld kerekén. Meghökkenve tudatosul bennem, hogy én voltam az, ki ily magasztosan dalolt. Folytatom, míg nem késő.