Oláh Kármen
18 éves

Egy beton rés fekszik a nyitott ég lába előtt
Egy retorikai alak szédült az űrből érkező szellőtől
És messze a természet furcsa illatait vitte be a napsütötte kopár sziklavonalba
És a levegő több ezer színes magasságát, illatát és azonosságát hibáztatta az emlékezetben
létrehozott tájon.
Milyen színű és ízű a levegő?
Ez az, amit érzek és elképzelek
De főleg, amikor élek, létérzetem támad a problémás falvak felett, és a visszavont lét miatt az
utolsó levegőért kell sírnom.
És milyen szép az égig ereszkedő mellkas, amikor a lét valamilyen formáját mutatják.
A lélek kérdéseit tovább viszi és a szélben, de nem tudja, miért jön a vég. A válasz
bizonyossága tudom, mi az élet.
Biztosan ez az élet.
Van egy lélegzet a lét erejében

Nehéz élni

Nehéz együtt élni a világ minden súlyával.
De a súlytalanság ráncát csak fehér harmat boríthatja rajtam.
A hatalomszerzés eltemeti a rettegés legmélyebb odváját, és összekeveri a teremtés helyét.
Isten látja, hogy rád nézek és a menet ellen vezetlek
Kő nehezíti az űrzavar szívét, és az emlékezés határáig összezúzza a képzeletet.
Alapvető meggyőződés lenne a pontos elemzéshez, de a lélegzetem visszatart a gondolkodás
oldalán
Milyen nehéz élni, megszabadulni és harcolni.
Mély emberi kolosszális.
Lassan mégis vége olyan befejezetlen

Búcsúzás

A köd közös ékezete vetődött az utcasarok szelvényére.
Egy ember lépkedett látatlan.
Ide hallani, hogy majszolgatja az élet éneklő imáit.
A tetemes összeg az éter martaléka felitta a mámor könnyező fala.
És egy árny közeleg a füstös égbolt alatt és szólítja a fények tervezett magaslatait
A torkában lüktető feszület kihat egy tenyérnyi kavics megpihent alakjára.
És csak szerte ágaz a kilátástalan téli éjszakában.
Oda a tengerszeme!
Hallani a bűnbeesés torz vicsorgó álnokságait.
Megpihent arcán csak a megdermedt könny változott a pázsit osztalékává.
És a lefektetett odva kereszt vetésében borult térdre elmondani még a búcsúzás örökös tilalmát.
Hogy a szélnek eresztett vihar révbe ér a csend árán a mindenható oldalán.