Kovács Angelika Veronika
16 éves

Kovácsolt Vaskapu!
Te régi óriás, ki edzett anyag
Forró hevében olvadtál egésszé,
Hová vezetsz?

Te, ki az elérhetetlen égig
Terjedsz, fenséges méltósággal
Mit, kit védsz áthatolhatatlan,
Hideg, rózsás díszeddel?

Tán kastélyt? S urát?
S annak gyermekeit, derék asszonyát?
A birtoktartó népet, s a nagyházat,
Melyben a kincs tornyosul?

Kincs, családból és gyöngyből,
Szalon, kéjből és pompából,
Udvar, csodából és ékből,
Véd a vaskapu. Edzett anyagból, s hűlt hőből.

S te? Fa-kis Kapu?
Te, ki derékig érsz, s kop festéked?
Szégyelled tán?
Óriás társad irigyen figyeled?

Ezért lóg hát kilincsed oly vigasztalhatatlanul.
Hisz pántzárad rozsdás, léced karcos!
De te is, ki láttál már szebb, s jobb napokat.
Kiálltad az idő sarát.

Sarát, és jegét, mely a vaskapunak
Meg nem kottyan, te keserűen,
És harccal, de kiálltad.
S mondd, te hová vezetsz?

Veteményesbe? Mely segíti
A háznépe etetését, bő, adakozó földből?
Melyben az élet apró hada zúg szüntelen?
Ahol a kinti világ fája árnyán bajszos kandúr pihen?

Virág udvarba, mely terhelt
Elmének ad nyugtot, a világ zaja ellen?
Te fa kapu, mely e vers íróját
Gazdagítja ihletben.

Nem vagy te kevesebb senkinél.
Sose búsulj belsőd, vagy külsődért.
A kapu az kapu, s nemessé, volta, védte teszi.
Így viseld büszkén saját sorsod.

S célod így teljesítsd az életben, míg utolsó
Leheleteddel meleget adsz majd.